Két debreceni kollégánk ismét elvitt egy nagyobb segélycsomagot Beregsurányba 2022. május 27. napján és átadta a Magyar Református Szeretetszolgálat képviselőjének, aki tovább szállíttatta Kárpátaljára a menekültek ellátására. A háborúnak sajnos nincsen vége. A segítségünkre továbbra is szükség van. Kérünk minden kollégát, hogy hordozza a szívében ezt az ügyet és lehetőségeihez mérten járuljon hozzá a gyűjtéshez. Szeretettel ajánljuk a kollégák figyelmében a május 27. napi beszámolót és fotókat.
Az élet szép
Már amikor éljük. Megéljük- nem túléljük. Na, ezzel mit lehet kezdeni, egy sztereotípiás „bölcsesség” -gel. Egyáltalán min töprengek megint mikor annyi volt a kérés, hogy legyen „rövid, képes beszámoló a honlapra” a mai napról. Hát legyen: A Magyar Bírói Egyesület által meghirdetett, folyamatos pénzadomány gyűjtés keretében, a még változatlanul fennálló ukrán háborús helyzetre tekintettel ismét egy személyautónyi rakományt, tartós élelmiszert vásároltunk (konzervek, rizs, száraz tészta, levesek) és vittünk el kollegámmal ketten a mai napon a Református Szeretetszolgálat számára, Beregsurányba és ők szállítják adományunkat tovább Ukrajnába a menekültek támogatására, a háború sújtotta emberek segítésére.
Mai küldetésünket is sikeresen, már mondhatni rutinosan teljesítettük, ismerősként, vendégszeretettel fogadtak. Mindig rácsodálkozok, hogy a magyar tényleg mennyire szíves vendéglátó. Befogad az otthonába, beenged az életébe, váltotok pár szót és hamar kiderül, hogy mindenki „földi”. Én anyai ágról szatmári lány vagyok. Házigazdánkhoz röviddel utánunk érkező látogató a nevemről megismer, gyermekkorom falusi nyaraiból emlékszik rám, a bátyámra, szüleimre, nagymamámra. Azt érzem, hogy minden utazás a hazatérés útja. Ajándéknak élem meg ezeket a napokat, jót teszünk és az élet azonnal viszonozza: napsütéssel, útitárssal, beszélgetéssel, találkozással, egy meleg kávéval, hazaúton tivadari Tisza parttal és megkoronázva királylány-lelkemet a rózsakertes Luby-kastéllyal Nagyaron. Rövid, negyedórás kitérők, mégis nagy gazdagság.
Talán, ha így tudnánk élni az segítség lenne: rutinnak tűnő, mindennapos „zarándok” útjaink rejtett kincseit is keresve, látva- nem csak nézve. De az is jó, ha csak ritkán megy. Talán így értékesebb, emlékezetesebb. Mindenesetre most hála van bennem: az élet, a nap, a rendezőelv, a generációs örökség, a szabad akarat, az ezen a szakaszon még nem is szőke, de kristálytiszta, versekből is köszönő Tisza és az alapvető emberi jóság iránt. Köszönöm, hogy mindennek a része és részese lehetek.
Már amikor éljük. Megéljük- nem túléljük. Na, ezzel mit lehet kezdeni, egy sztereotípiás „bölcsesség” -gel. Egyáltalán min töprengek megint mikor annyi volt a kérés, hogy legyen „rövid, képes beszámoló a honlapra” a mai napról. Hát legyen: A Magyar Bírói Egyesület által meghirdetett, folyamatos pénzadomány gyűjtés keretében, a még változatlanul fennálló ukrán háborús helyzetre tekintettel ismét egy személyautónyi rakományt, tartós élelmiszert vásároltunk (konzervek, rizs, száraz tészta, levesek) és vittünk el kollegámmal ketten a mai napon a Református Szeretetszolgálat számára, Beregsurányba és ők szállítják adományunkat tovább Ukrajnába a menekültek támogatására, a háború sújtotta emberek segítésére.
Mai küldetésünket is sikeresen, már mondhatni rutinosan teljesítettük, ismerősként, vendégszeretettel fogadtak. Mindig rácsodálkozok, hogy a magyar tényleg mennyire szíves vendéglátó. Befogad az otthonába, beenged az életébe, váltotok pár szót és hamar kiderül, hogy mindenki „földi”. Én anyai ágról szatmári lány vagyok. Házigazdánkhoz röviddel utánunk érkező látogató a nevemről megismer, gyermekkorom falusi nyaraiból emlékszik rám, a bátyámra, szüleimre, nagymamámra. Azt érzem, hogy minden utazás a hazatérés útja. Ajándéknak élem meg ezeket a napokat, jót teszünk és az élet azonnal viszonozza: napsütéssel, útitárssal, beszélgetéssel, találkozással, egy meleg kávéval, hazaúton tivadari Tisza parttal és megkoronázva királylány-lelkemet a rózsakertes Luby-kastéllyal Nagyaron. Rövid, negyedórás kitérők, mégis nagy gazdagság.
Talán, ha így tudnánk élni az segítség lenne: rutinnak tűnő, mindennapos „zarándok” útjaink rejtett kincseit is keresve, látva- nem csak nézve. De az is jó, ha csak ritkán megy. Talán így értékesebb, emlékezetesebb. Mindenesetre most hála van bennem: az élet, a nap, a rendezőelv, a generációs örökség, a szabad akarat, az ezen a szakaszon még nem is szőke, de kristálytiszta, versekből is köszönő Tisza és az alapvető emberi jóság iránt. Köszönöm, hogy mindennek a része és részese lehetek.