Magyarországon nem voltak boszorkányégetések. Az üldöztetések, felelősségre vonások mégsem mentek ritkaságszámba. Akadt erre példa bőven Ung vármegyében is, azonban hatásos eredmény nélkül.

1710-ben bírósági eljárást indítottak özvegy Láminé vinnai lakos ellen boszorkányság alapos gyanújával. Majd 1727-ben Bába Pálné falusi javas-bábát vádolták földöntúli gonosz erőkkel fenntartott kapcsolattal. Igaz, mindkét bírósági ügy a gyanúsítottak felmentésével végződött. Különben a második esetben a vizsgálóbíró nem vette figyelembe — érthetően, nyilván — egy Kiss Gábor nevű tanúnak a kijelentését, miszerint azt látta, ahogy Bábáné „egy elalélt gyermeknek sugdosott valamit a fülébe, s az hamar felnyitotta a szemét”. Ugyanakkor a többi beidézett személy se nem látott, se nem hallott semmit. Érthető, hogy az eredménytelen bírósági eljárások mitsem javítottak a helyzeten. A kuruzslók, az ún. boszorkányok tovább folytathatták csodadoktorkodásukat, csak most már nagyobb óvatossággal.

De nemcsak titokzatos szerekkel, varázserejű fogásokkal mesterkedtek a vajákos asszonyok. Kifizetődőbb dolog volt számukra a mesterséges magzatelhajtás, mely megérte a kockázatot. 1728-ban a megyei bíróság pert indított Bandor Borka önjelölt csicseri bába ellen varázsszerrel előidézett abortusz vádjával. Ám a két hétig elhúzódott ügy a vádlott felmentésével zárult, mivel a szenvedő alany, özvegy Tolvaj Borbála váltig tagadott, akárcsak maga a bábaasszony.

Hasonló eredménnyel végződött Szilvási Mária esete 1761-ben. Ez a nagyon ügyes palóci nő tudós asszony hírében állt. Más megyékből is jártak hozzá különböző bajaikkal az emberek. Néhány irigye latin nyelvű feljelentést íratott rá, miszerint „úgy hírlik…, titkos hangzású, elnevezésű orvosságokkal, füvekkel, keverékoldatokkal itatta gyermekgyilkosság céljával… hetedik hónapban terhes, de elvált Bernátnét”, kit — folytatódik az írás — „mivelhogy fertelmes kínok, elviselhetetlen görcsös fájdalmak s nagy legyengülés után mégis életben maradt a szerencsétlen, utána tömlöcbe zárták a bestét”.

Az ítélőszék előtt a bábaasszony magabiztosan s kitartóan állította eskü alatt, hogy Bernátnénak „semmi porocskát avagy másféle etetőt vagy akár csak valami orvosság színe alatt, akár semmi patikabéli portékát sem nem adtam, tőlem nem kért se maga, se más által, sőt soha efelől nékem emlékezetett sem tett, de még a megesett dologrul semmit nem tudok”. A szenvedő alany se vallott a „tudós asszony” ellen.

Korabeli jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy az ungvári ítélőszék, bizonyítékok hiányában, általában felmentette a boszorkánysággal, kuruzslással vádolt egyéneket. Legfeljebb egy-kettő közülük elköltözött falujából a per után.

1768-ban a Királyi Helytartó Tanács külön rendeletével felfüggesztette a boszorkányper címen folytatott kivizsgálásokat, úgymond „… ut in Futurum contra eius módi Personas ex capite Magiae et Sortilani nisi evidenta et probo adessent Processus non] instituatur”.

Ennek ellenére tovább folytatták a bírósági eljárásokat. Ezúttal az enyhébb hangzású kuruzslás gyanújának vádjával vonták felelősségre a démonizmus híveit, követőit. Nemcsak asszonyok keveredtek gyanúba. Megesett, hogy férfiakat is felelősségre vontak hasonló ügyben, mint például Bártfai András pszeudomedikust 1789-ben.

Ide kívánkozik egy különös, nagy port vert, jóval későbbi eset. 1862 júliusában feljelentés érkezett a vármegyei tanácshoz az ungvári városi kórház főorvosától. Dr. Preisz Jakab közölte ebben az iratban, hogy bizonyos Palkovits Betti nevű ungvári lakos, a híres Basa által kezelt betegek egy részének állapota jelentősen leromlik az általa alkalmazott kúra után, sőt egyesek intézeti kezelésre szorulnak. Mint kitudódott, az említett nő majd minden páciensét ugyanazzal a néhány szerrel kezelte.

Az őrizetbe vett asszony ellen vádat emeltek kuruzslás gyanújának címén. A novemberben megtartott tárgyalás helyt adott a vádnak. Csakhogy a megyei főügyész fellebbezett. Közben újabb feljelentések érkeztek a megyei hivatalba. Az ismételt törvényszéki ülés helybenhagyta az előbbi határozatot, de eltiltotta Palkovits Bettit mindennemű gyógyító és bábai tevékenységtől! Egyben kötelezte bizonyos összegek visszafizetésére kárvallott páciensének. Az ügy ezzel nem ért véget. Az ungvári jogászok két táborra szakadtak.

Az emlékezetes peres ügy iratainak másolatai, a Táblabíróságot is érintve, postával Bécsbe kerültek. Végre maga I. Ferenc József császár és király hozott döntést december végén, miszerint a „kuruzslással vádolt Basa, másképp Palkovits Betti fenyítő ügyében… eljáró biróság ítélete indoklásánál fogva helybenhagyatik, s a per további intézkedések végett illetőségéhez visszaküldetik”. Csakhogy addig Basa már elköltözött Ungvárról.

Nem minden esetben foglalkoztak törvényszéki tisztviselők a vajákosság bizonyítékainak kiderítésével. 1807 végén például feljelentés érkezett a vármegyei közgyűléshez Kaszonyi Andrásné nagykaposi „orvos asszony” ellen. Négytagú bizottság szállt ki a mezővárosba Molnár József tisztifőorvossal az élen. A gyanú bizonyítást nyert. Az asszony megígérte, többé nem orvosol és elköltözik a vármegyéből. Negyedév múlva kérvénnyel fordult az alispáni hivatalhoz, hadd maradjon helyben, hiszen öreg már és mégiscsak segít az embereken. Dr. Molnár újabb feladatot kapott: tüzetesen vizsgálja ki Kaszonyiné gyógyító tevékenységének mibenlétét. A főorvosi jelentés ezúttal is elmarasztalta a kuruzslónőt. De ő egy idő múlva újból kérte, ne kelljen elutaznia Kaposról. 1808 nyarán mégis kiutasították a megyéből.

Nemcsak kuruzslás miatt indítottak bűnvádi eljárásokat egyes gyógyítással foglalkozó személyek ellen a XVIII. században. Előfordult, hogy jogtalan orvoslás, a kezelt beteg állapotának leromlása, a segélynyújtásért követelt magas tarifa címén indítottak vádat. Ezekből egy esetet, úgy tűnik, érdemes bemutatni. (…)

A borbély-sebészet a XIV.—XV. századtól kezdve fokozatosan fejlődött ki Ung vármegyében, és mintegy huszonöt-harminc évtized múlva ért el fejlődésének tetőfokára. Aztán jött a hanyatlás korszaka, majd a tisztiorvosi intézmény beindulásával a teljes kiszorítása. Addig azonban a borbélyok, különösen miután céhbe egyesültek, jó ideig fontos szerepet játszottak az Ung-vidéki lakosság — olykor a megye határain túl is — gyógyításában.

A kolostori gyógyászat megszűnésével a XV. századtól a megyében apácák gondozták a kórodai betegeket. Munkájuk színvonala jóval alacsonyabb volt az egykori szerednyei kolostor-kórházban végzett munkánál. Jobb kilátások a XVI.—XVII. században mutatkoztak, amikoris egyre több idegenből érkezett borbély-sebész telepedett le a vármegye nagyobb helységeiben. Még az átutazó, világjáró olajkárok gyógyító tevékenysége jöhetett többé-kevésbé számításba. Csakhogy a szegényebb falusi nép többnyire kimaradt az ilyen lehetőségekből is. Különösen a ruszinlakta Felvidék településein élő emberek.

Ezért a betegek bába, vajákos asszony vagy más kuruzslók segítségét vették igénybe szükség esetén. A hiedelmek, babonák, naiv, ám sok esetben káros szokások fennmaradtak a gyógyító eljárásokban. A boszorkánykodás és szélhámosság se ment ritkaságszámba. S a hivatalos hatósági intézkedések eredményteleneknek bizonyultak. Mindez közrejátszott annak a szomorú közegészségi helyzetnek a fennállásában, amely a XVII.—XVIII. századi Ung megyét jellemezte.

Az első képzett orvosok csak a XVII. sz. második felében telepedtek le a megye két legnagyobb helységében. A tisztiorvosi intézmény megjelenése a XVIII. századig váratott magára. A képzett hatósági medikusoknak évtizedekig kellett harcolniuk azért, hogy a nép elfogadja szaktudásukat. A népgyógyászat ezután is fennmaradt. Sőt, egészen a XX. századig végigkísérte Ung vármegye egészségügyi történetét.

Forrás: Dr. Veres Jenő: Orvosi segítségnyújtás Ung vármegyében a XIII.—XVIII. században. Monográfia. 1997. (karpatalja.cafeblog.hu)